Sógor Csaba

„Senkinek sem rossz az etnikai alapú autonómia”

2011.11.08. | autonómia
  • Betűméret
    nagyítás
  • Elküldöm e-mailben
  • Kinyomtatom

  • Megosztom:
  • Share


„Senkinek sem rossz az etnikai alapú autonómia”

Fotó: Tofán Levente

Nemrég Kolozsváron szép összejövetelt rendezett az evangélikus egyház kiállítótermében Herbert Dorfmannal, aki szintén európai parlamenti képviselő, és a téma a dél-tiroli autonómia volt, a dél-tiroli németeknek és a tartomány helyzete. Értékelje ezt a rendezvényt! Milyen célból hozták létre? Elérte-e a várt hatást? És mi lesz a folytatás?

– Az evangélikus egyház Jánosi Andor Köre segítségével szerveztük ezt a találkozót, és másnap reggel a Babeş–Bolyai Egyetem német nyelvű gazdasági tanszékén folytattuk. Ott már inkább német és főleg román anyanyelvű diákok alkották a közönséget, természetesen németül tartottunk előadást. Az volt a cél, azt próbáljuk népszerűsíteni, hogy egy térségnek a fejlődése nagy mértékben függ az autonómiájától. Nemcsak pénzügyi autonómiáról van itt szó, természetesen. És abban reménykedünk, hogy azok a fiatalok, akik a közgazdasági egyetemen hallgatták Dorfman professzor előadását, és részt vettek a beszélgetésben, nyolc-tíz éven belül az ország vezető emberei lehetnek, és esetleg hasznosítani fogják a hallottakat. És jó az, hogyha nemcsak mi, magyarok mondjuk, hanem mások is, például a németek, akik dél-tiroli olasz állampolgárok, hogy az autonómia körülményei között egy nagyon szegény régiót az ország leggazdagabb térségévé lehet változtatni, és ez senkinek sem rossz, senkinek sincs kárára. Sőt jól jár a központi vezetés, Róma is: több pénz, több adó jön be a régióból; és a régió lakossága nyugodt és boldog, mert van miből megélnie. Azt is elárulhatom, hogy a nyáron volt még egy előadás, amikor dél-tiroli olaszok jöttek el hozzánk. Ez, mondhatnám, olyan volt mintha székelyföldi románok mentek volna, mondjuk, Bukovinába, illetve Moldáviába vagy Szerbiába, hogy a szerb állampolgárok – szerbek, románok – körében népszerűsítsék, hogy miért jó az autonómia. Nyilvánvaló, hogy minden modell más és más, nem koppintható le a dél-tiroli sem egy az egyben, de nagyon sok eleme meggondolkoztató, átvehető, használható. Nekünk például az a fő dolgunk, hogy a székelyföldi románokat is meggyőzzük, és a bukarestieket is, hogy mindannyiunknak jót tenne a Székelyföld autonómiája. A Moldvai Köztársaságban már nem kell győzködni ezzel a lakosságot, mert a gagaúzoknak például autonómiájuk van... A dél-tiroli és a székelyföldi térség közötti hasonlóság abban jelentkezik például, hogy mind a két régióban, ott is és itt is főleg rendőrök, csendőrök, katonatisztek, titkosszolgálatiak, valamint a nehézipar által beköltöztetett többségiek: olaszok, illetve románok azok, akiket meg kellett – vagy esetünkben meg kell – győzni az autonómia hasznáról, hogy miért jó, és miért fontos.

Akkor térjünk rá arra, hogy a dél-tiroli autonómiának mi a hozadéka?

– Dél-Tirol azért jó példa, mert az ország legszegényebb vidéke volt, és ott is körülbelül a lakosság egyharmada ma már nem német, hanem többségi, olasz. A fővárosuk, Bolzano – Bozen 70 százaléka olasz, és mégis érdekes, hogy ezek az ott élő olaszok is ragaszkodnak ahhoz, hogy Dél- Tirolnak autonómiája legyen. Nyilvánvaló, hogy az Unió egyelőre nem fogja kötelezni Romániát, hogy hasonló módon járjon el, mint ahogy sok más kérdésben, például szociális kérdésekben sincsenek kötelező érvényű törvényes előírásai az EU-nak. De amit nagyon sok területen megtesz, s amit a kisebbségi jogok vagy a területi autonómia esetében is használhatónak látok, hogy az unió felmutatja a jó példákat, akár gazdaságról legyen szó, akár emberi jogokról, és azt mondja, hogy tessék követni. Emberi jogok kérdésében azért mostmár ott van a Lisszaboni szerződés, amiben benne vannak a kisebbségekhez tartozók jogai is. Romániának el kell döntenie, hogy gazdasági kérdésben a görög vagy a lengyel utat követi. Hogy a kisebbségvédelem kérdésében a görög vagy az olasz utat követi? Vagy esetleg a finnt? És nem véletlenül mondom ezeket a példákat, mert az, hogy ma Görögország csődben van, hogy meg kell menteni Görögországot, abban közrejátszik az is, hogy Görögország nemcsak a gazdasági kérdésekben, az államigazgatásban volt gyenge tanuló, és sajnos még mindig az, hanem kisebbségi kérdésben is. Ugye, Görögországban ha nem vagy ortodox, nem lehetsz tanító. Tehát ha valaki állandóan arra koncentrál, hogy asszimilálja a kisebbségeket, akkor kevesebb ideje, energiája és pénze marad arra, hogy gazdaságilag felépítse és felvirágoztassa az országot. Olaszországban nem azzal fárasztják egymást a polgárok, hogy leverjék a helységtáblákat, vagy hogy egymás iskoláit bezárassák, és hogy egymást fenyegessék, hanem megpróbálnak együtt valami hasznosat művelni. És aki hallotta Dorfman kollégám előadását, az megtudhatta, hogy ma már a dél-tiroliak jövedelmének 70 százaléka a turizmusból származik.

A Székelyföldre ez nem igazán jellemző...

– Csakhogy ennek, megelőzve az autonómiát, van még feltétele: az egyik az, hogy össze kell szedni a szemetet, és nem szabad szemetelni; a másik pedig: meg kell őrizni az épített örökséget is és a tájat is. Nem fognak jönni a turisták olyan helyre, ahol szemét van, zaj van, és ahol tájidegen épületek fogadják az oda látogatót.

Jellegtelen épületek, olyanok, amilyeneket a világon bárhol láthat.

– És erre oda kell figyelnünk! Tehát az autonómia itt kezdődik, amikor autonóm módon, felelős módon gondolkodom magamról, a családomról, a környezetemről, és olyan világot teremtek magam körül, ahova érdemes jönni, ahova jó szívvel jönnek az emberek, hogyha turizmusból akarok megélni. Mondjunk egy negatív példát is, amit egyre gyakrabban hallok: hogy Máramarosba, ugye, mind várták a turistákat, de azok elmaradtak, mert most már a szaploncai temetõn kívül alig van megnézni való. Szétverték az épített örökséget, és helyette három-négyemeletes, műkővel befedett, márványlépcsővel borított, gipszfigurákkal díszített rikító színű épületeket emeltek, amelyekbe nem nagyon jönnek a turisták.

Ez annak is az eredménye, hogy a máramarosiaknak otthon nem volt munkahelyük, külföldre mentek dolgozni, elég sok pénzt szereztek, s amit külföldön láttak, azt megpróbálták otthon is megcsinálni. Olyan házakat építeni stb. Nem a tájnak a megőrzésére gondoltak, hanem arra, hogy nekik is olyan státusszimbólumépületeik legyenek, mint a nyugatiaknak.

– Részben így van, de én nem tudom, hogy hol látták ezeket a három-négy emeletes rózsaszínű házakat, mert én Nyugaton sehol sem látok ilyeneket. Lehet, hogy nem járok olyan helyen, ahol láthatóak, de az biztos, hogyha nincs törvény, hogyha nincsen egy erős önkormányzat, akkor hazajön az illető, és megengedi magának azt, hogy engedélyt sem kér: először házat épít, és utána jelenti be... Székelyföldön is megjelentek ezek a házak; sőt megjelentek a giccsesre „csinosított” székelykapuk is. Mondtam is a kollégáknak otthon, polgármestereknek, képviselőknek, hogy ha joghézag van, akkor azt orvosolni kell. Nem lehet megbüntetni az embereket azért, mert vaskaput csinálnak, de olyan törvényt kell hozni, hogy az építkezőnek igenis érdeke legyen az, hogy egy hagyományos kaput építsen. Mert az, tegyük fel, adókedvezménnyel jár. Ha vaskaput épít, emeletes házat épít, akkor többletadót rójanak ki rá. És egy idő után elmegy a kedvük a tájidegen épületek és kapuk építésétől. Herbert Dorfman előadásában elhangzott az is, hogy a dél-tiroliaknál az egy főre számított bruttó nemzeti jövedelem évente 33 ezer euró, ugye. Ami horribilis összeg, ha a romániai keresetekkel hasonlítjuk össze. És figyelemre méltó, hogy ebből a 33 ezer euróból mindössze kb. 10 százalék jut az olasz államnak, a központi költségvetésnek. A többi ott marad Dél-Tirolban, ott használják fel, és talán innen származik az a jólét, amiben élnek. – Így van, de nem ezzel kezdődött, hogy leültek vitatkozni arról, hány százalék maradjon Dél-Tirolban ebből a 33 000 euró/főből, hanem fordítva: azt nézték meg, hogy miből lehetne megélni. Az előadásból megtudhattuk, hogy Európa almatermésének a 10 százalékát ez a vidék adja; tehát nem kezdtek el banánt termeszteni, és nem próbáltak nehézipart behozni, hanem azzal boldogultak, amijük volt. Én például ismerek olyan székelyföldi falut, ahol közel százféle almafajta van. Olyan almák, amelyek már Európában sehol nem találhatók.

 

Génbank lehetne az a falu az almatermesztéshez!

– És nem attól lesz nálunk autonómia, hogy megpróbáljuk Dél-Tirolt lepipálni az almatermésben. Vagy nem tudunk versenyezni Magyarországgal a termálfürdők tekintetében. De igenis a sok székelyföldi, jelenleg fürdésre kevésbé alkalmas, hideg borvízforrásokat ki lehetne úgy építeni, hogy érdemes legyen oda biciklivel elmenni, nyári napokon esetleg még meg is fürödni a forrásnál épített medencében. Rendbe kell szedni ezeket a borvízforrásokat, bicikliutat kell építeni hozzájuk, és akkor lesz turista is. Persze ez nagy-nagy összefogást és sok munkát igényel. Úgy, miként Dél- Tirolban... De Dorfman úr előadásában másról is hallottunk még. Télen Dél-Tirol télen valóságos síparadicsom. Oda mennek az olaszok is, a németek is. Kihasználta ez a régió ezt az adottságot. És hogy hazabeszéljek egy kicsit: a dél-tiroliak nem vitatkoztak állandóan egymással, és nem próbálták egymást átverni erdőtulajdonosok és síbefektetők, hanem összefogtak. Nálunk még mindig nagyon kevés a sípálya, és a hozzá vezető út sem a legmegfelelőbb, de végre elkezdtek foglalkozni vele, beindult valami, és ezen az úton kell továbbmenni..

Nem az összetűzéseknek az útján, és nem az állandó várakozásnak az útján, hanem a kezdeményezés útján. A kezdeményezés az egyik jelentése az autonómiának. Lesz-e folytatása a kolozsvári találkozónak?


– Most, a dél-tiroli kollégám előadása után még egy osztrák kollégánk is kedvet kapott, úgyhogy ő fog jönni legközelebb. Jövőre pedig Járóka Lívia kolléganőmet hívtam meg, aki a roma kérdés szakértője. Mi is tudunk beszélni róla, szívesen is mondjuk el a tapasztalatainkat, de gondoltam, hogy hasznosabb, hogyha valaki olyan mondja el, aki közvetlenül érintett és jobban ismeri a témát. Az Európai Parlamentben is azt szorgalmazzuk, hogy mások is hozzászóljanak a kisebbségi kérdéshez, a német kollégák, a lengyelek stb., hogy ők is beszéljenek erről, nehogy itt mindenki görcsösen bezárkózzon a téma hallatán, mert mindig mi magyarok hozakodunk elő vele, mindig mi beszélünk a szlovák ügyről vagy a román ügyről. Azt hiszik, hogy ez valami magyar probléma. Másrészt meg nem árt az európai kollégáinknak sem megnézni Erdélyt, látni azt, hogyan élünk. Könnyebb lobbiznunk, hogyha ők nálunk, a helyszínen tájékozódnak arról, hogy nem is éppen úgy van minden, ahogy őket hivatalosan informálják. És hát nyilvánvaló, hogy a legnagyobb haszna ezekből a találkozásokból, reméljük, a hallgatóságnak, a kérdezőknek van.

Zsehránszky István, Kisebbségben – Új Magyar Szó

Figyelem! Fenntartjuk a hozzászólások moderálásának jogát.