Ambrus Attila

Hétköznap, ünnepnap, szórványnap

2011.11.17. | Brassó , Szórvány
  • Betűméret
    nagyítás
  • Elküldöm e-mailben
  • Kinyomtatom

  • Megosztom:
  • Share


Ambrus Attila

Erdélyben néhány hiteles ember van csak, akinek joga a szórványról beszélni, mert ismeri az elszigeteltségben élők élethelyzetét.

Az utóbbi napokban alaposan fel lettem világosítva szórványkérdésben. (Villanyozva már kevésbé.) A csapból is a szórványstratégia langy vize folyt. Kora reggeltől késő estig volt szerencsém meghallgatni a határon inneni és határon túli tömbmagyarság jeles képviselőit arról, hogy milyen nehéz, de nem lehetetlen nekem szórványban élnem.

Az utóbbi napokban alaposan fel lettem világosítva szórványkérdésben. (Villanyozva már kevésbé.) A csapból is a szórványstratégia langy vize folyt. Kora reggeltől késő estig volt szerencsém meghallgatni a határon inneni és határon túli tömbmagyarság jeles képviselőit arról, hogy milyen nehéz, de nem lehetetlen nekem szórványban élnem.

Az ősiség és hősiesség jogán nekem nem csupán ki lehet, de ki is kell tartanom, egészen addig, amíg sok megapixeles kamerájával a budapesti nemzetféltő rám talál, s mint utolsó brassói magyart megörökít. Elrettentő példa gyanánt azok számára az anyaországiak számára, akik nem akarnak kellőképpen sokasodni...

Háromgyerekes családapaként jól esett meghallgatnom a politikai karrierjük érdekében családról, utódról lemondó demográfiai szakemberek biztatását, hogy feltétlenül lassítani kell a magyarság fogyását. Megbizonyosodhatom, hogy aki szakértőként munkát vállal egy szórványbizottságban – joga van rá, mert nem csak szavakkal, hanem tettekkel is bizonyította elhivatottságát –, azt azoknak a párt(hon)lapja kezdi ki, akik meghívták a bizottságba. Mert ugye, úgy van az jól, hogy ne bízhassa el magát, őt nem a maga hitelességéért, hanem a mások hitelesítéséért választották be a csapatba, amelynek feltett szándéka a szórványból élni. Nem a szórványért.

Lehet, hogy igazságtalan vagyok, tisztelt uraim, de úgy tűnik, hogy divatba jön a szórvány a pályázatok kiíróinál, s a pályázók fényképezőgépeket vásárolhatnak maguknak, hogy lefotózzák az utolsó magyart, laptopokat, hogy megkönnyeztető power pointos prezentációkat mutathassanak be a zárványról, újabb szimpóziumokat szervezhetnek – mert tanácskozásnak aligha nevezhető az, amikor a tömbből érkező szakértők megmondják a tutit.

Erdélyben néhány hiteles ember van csak, akinek joga a szórványról beszélni, mert ismeri az elszigeteltségben élők élethelyzetét, minőségét, sorsát. Köztük van Szegedi László esperes, Winkler Gyula, Vetési László, Kallós Zoltán, Balázs Bécsi Attila. És ugyanakkor sokan vannak Erdélyben, Magyarországon, akiknek nem üresjáratú politikai nyilatkozatokat kellene intézniük a szórványról, a szórványhoz, hanem meghallgatniuk azokat a lelkészeket, pedagógusokat, családapákat és családanyákat, fiatalokat, akiknek hétköznapjai a szórványban telnek.

Megtudhatnák, hogy nem (csak) zajos ünnepnapokra, hanem alkotó hétköznapokra van szükség – ahogyan Kovács Attila, az RMDSZ Brassó megyei elnöke is mondta. Támogatásra az értelmiséginek, hogy a szórványban maradhasson, ahol olyan élményekkel és érzelmekkel lesz gazdagabb, amilyeneket a tömbben nem tapasztalhat meg. Támogatásra az iskoláknak, bentlakásra, sportpályára, multimédiás könyvtárra.

Ha a szórvány tetemén lakmározni kívánók sasszemeket nyitnának, rájönnének, hogy a világ megváltozott. A globalizációs folyamatok közepette modernizációs együttműködésre, nem pedig az elzárkózásra igyekeznek berendezkedni az etnikai és társadalmi csoportok. Mert, mint a szegedi dr. Besennyi Sándor írja: nincs kék lagúna, nincs többé szigetlét, nincs zárványlét, nincs történelmi elszigetelődési, elzárkózási kényszer. A globalizáció feltöri a zárványokat, a korszerű kommunikációs eszközök hatékonyan rombolják le az elszigetelődés falait, zúzzák szét a nemzeti és provinciális fogyasztási szerkezetet.

Abban igazuk volt a tucatnyi szórványkonferencia előadóinak, hogy szükség van a zárványkérdések tisztázására, a szórvány kutatására, a nagyvárosi szórványok bekapcsolására a modernizációs folyamatokba.

Legalább másfél évtizedet késett ez a felismerés, amely csak akkor született meg, amikor a tömb peremének töredezése kiviláglott. De természetesen jobb később, mint soha!

Ha a jövő évi szórványnapokon ennek a kutatásnak a hasznosítható eredményeit hallhatjuk az üres biztatások helyett, már előbbre léptünk.

Addig szerencsére zavartalanul élhetjük hétköznapjainkat a szórványban. Mert magunknak köszönhetően jó a szórványban élni hétköznapokon és ünnepnapokon.

 

Megjelent: Új Magyar Szó, 2011. november 17.