In memoriam Páll Lajos

2012.11.10. | Részvétnyilvánítás
  • Betűméret
    nagyítás
  • Elküldöm e-mailben
  • Kinyomtatom

  • Megosztom:
  • Share


„Csak a perc, csak a perc nyomorítóan hosszú!”

Egy olyan személyiség elmúlása fölött próbálunk meg gondolatokat megfogalmazni, aki életútjával, művészetével kitörölhetetlen nyomot hagyott az erdélyi, a székelyföldi kulturális örökségünkben. Páll Lajos életteli alkotásain érezni, hogy Erdély, Székelyföld tiszta levegőjébe a megpróbáltatások nyomot hagyó pillanatai is belevegyültek. Megviselt arcok, házak, udvarok, otthonok belsői beszélnek erről a korondi születésű művész színekben gazdag festményein, rajzain, és dallamos verssoraiban. Hangulatos képei, lélekkel teli versei egymástól elválaszthatatlanok, egymást kiegészítik.

Egy korondi fazekas család leszármazottja Páll Lajos, aki az átlagosnál élesebb szemű, ügyesebb kezű, érzékenyebb volt. Mást akart, másfele tekintgetett már gyermekkora óta, ezért volt magányos, szótlan, visszahúzódó. Egyszerre kezdett el rajzolni és költeni. Mindez az ötvenes évek elején, indulásának korában elég lett volna a sikerhez, de közbeszólt a történelem. Koholt vádak alapján 1958-ban elítélik. Előbb a szamosújvári börtönbe kerül, onnan pedig a Duna- Deltába küldték kényszermunkára. A fogság, a kényszermunka élményeit sugározzák versei, a gyötrelmes képek állandóan visszatérnek. Talán ezért is zárkózott be Páll Lajos szülőföldjébe, önmagába.

„Ha egy kiállításom megnyílik valahol, akkor nagyon rosszul vagyok. Mint amikor tükörbe néz az ember: valahogyan másként kellett volna ezt vagy azt a képet megfestenem. Még a legsikeresebb kiállítások után is így volt ez. Úgy érzem, hogy kiadtam magamat, ettől kezdve túl sokat tudnak rólam. Versben is megírtam ezt: parányok életét próbálnám én élni, de kíváncsiak szeme megaláz. Mindegy. A neheze már eltelt. Már hatvanöt esztendős vagyok, egy évvel öregebb, mint apám, amikor meghalt” – vallott Páll Lajos tíz évvel ezelőtt a Kozma Huba által készített interjúban.  

Rangos irodalmi és művészeti díjakat, elismeréseket vett át életpályája során: 1995-ben Aranka György irodalmi díjjal, 1998-ban Pro Cultura Hungarica díjjal, 2002-ben a Magyar Köztársaság Érdemes, 2011-ben a Kiváló Művésze díjjal tüntették ki, 2006-ban az ’56-os aranykeresztet vehette át, 2011 decemberében pedig a Szervátiusz-díjat. Idén májusban a Hargita Megyéért Díjat adományozta számára Hargita Megye Tanácsa, amelyet a Korondon tartott dísztanácsülésen vett át.

Az erdélyi művészet és irodalom öntörvényű alkotójának távozásával az egyetemes magyar kultúrát érte pótolhatatlan veszteség.

Nyugodjék békében!

KELEMEN HUNOR
a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke

Figyelem! Fenntartjuk a hozzászólások moderálásának jogát.